Nógrádi, az idióta

Most olvasom, hogy van olyan elmebeteg Magyarországon, aki abból próbál megélni, hogy – ha már a regényei nem fogynak (esetleg szarok lennének? Netén a gyermekrablós-édesaranyos rétestészta nem nyújtható a végtelenségig? hmmm) – akkor hirtelen feltalálja a “Klasszikusok újramesélve” c. rémálmot, és megpróbálja így eladni magát.

Miről szól is ez a dolog? Az iskolai tanarak rájöttek, hogy – hála az egyre színvonalasabb oktatási rendszerünknek -, az egyszeri iskolába járó kamaszok sötétek, mint az éjszaka; a kefélésen, drogokon és a bulikon kívül nem érdekli őket más semmi. Ez persze mindig is így volt, ez nem újdonság; csak régebben még szabad volt tanítani és követelni az iskolában, nem pedig csak felírni a táblára a kötelező és erősen zanzásított tananyagot; aztán a gyerek azt vagy megtanulja, vagy nem; kényszeríteni a tanulásra nem lehet, mert azzal beletaposnánk egyenest a hamvas kis személyiségi jogocskáiba.

Ezek a rusnya, sötét kamaszok bizony önszántukból nem veszik a kezükbe az olyan régi szarokat, mint Gárdonyi, meg Jókai, meg a több nem-emós vénember tömény grafománságról árulkodó irománya. Pedig ha olvasnák ezeket a műveket, akkor az bizony megoldana mindent, az gyógyír lenne a mai világ minden bajára. Ráadásul, fogalmazza meg ez a mind-között-legsötétebb Nógrádi, “ha kezükbe is veszik, nem értik a történetet, mert a cselekmény burjánzó, a nyelvezet pedig régies, telis-tele latin és archaikus kifejezésekkel”.

Értitek, ugye? Burjánzó a cselekmény (igaz, ami igaz, nem Barátok közt-kaptafára készülő szarokról beszélünk), és persze archaikus a nyelvezet (az Angszoc is arra épített, hogy pár generáció alatt a csontjaira lecsupaszítja a nyelvet, mert az az igazi útja az egyéniség elvesztésének).

(Baszd meg, Nógrádi, én tizenhárom évesen olvastam a Szeretve mind a vérpadig-ot, és még ma is emlékszem a pujpunella-mártásra és a recept körüli vitára. Biztos erős a különbség a régi és mostani kamaszok közt…)

De mi is hát a brilliáns megoldás? Nógrádi nekiül, és újraírja a klasszikusokat, lebutított, mai nyelvezeten, lerövidítve, nehogy értékes percek, órák, neadjisten: napok teljenek el a feleslegesnek ítélt szavak olvasgatásával az egyszeri tinédzser életéből.

Az első három ilyen “remekmű”: Jókai Mór Az arany ember és A kőszívű ember fiai, valamint Gárdonyi Géza Egri csillagok c. regényéből készült.

Hölgyeim, uraim, íme a hogyan csináljunk még sötétebbet a sötétekből-program; a hogyan éljek meg bármi áron-program; a hogyan lehet még a zacskós tejnél is nagyobb baromságot feltalálni tipikus esete.

És egy kis jobboldali mellékszál, egyszerű logikával: aki a nyelvet szándékosan butítja, és ezt még terjeszti is, az a magyar indetitástudat ellen dolgozik. Röviden: hazaáruló. Akasztófán a helye.
(Lásd még: folyt.)

Címke , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Visszajelzés:Tér és Térszínház | LouiSe

Vélemény, hozzászólás?