Az előadás vége

http://www.hirado.hu/Hirek/2011/12/21/17/Megvonjak_a_Jatekszin_allami_tamogatasat_.aspx

Van egy általános, szinte minden, ebben az országban lakó magyar, sváb, zsidó, cigány, ruszin, kínai, palesztin, piréz és egyéb nációra jellemző közös, egyetemes és megfellebezhetetlen tulajdonságunk: a közösbe betenni nem, de onnan kivenni annál jobban szeretünk.

Még jellemzőbb, hogy amikor a közös csapot valahol elzárják, vagy az onnan csordogáló mennyiséget drasztikusan megcsappantják, akkor világméretű botrányt akar kavarni az eddigi haszonélvező. Hiszen az neki jár.

Hiszen kit érdekel, hogy a biciklis egy fillért sem fizet semmilyen formában a betonozás szent céljának magasztos kasszájába? A bicikliút neki akkor is jár, balkáni és európaiatlan, hogy nincs minden úttest, ösvény, patakpart és fontosabb középület mentén egy külön sáv, csak neki fenntartva. Valahonnan legyen, és kész.

Kit érdekel, hogy a munkáját immár csak tessék-lássék ellátó orvos (bár ebben nem igazán ők a hibásak, hiszen központilag ellehetetlenítették ezt a szakmát) miből él meg? A gyógyítás akkor se kerüljön pénzbe, hiszen az mindenkinek alanyi jogon jár.

Kit érdekel, hogy az a mesehős, a nagyszerű, az ügyes, aki lop/csal/hazudik, sikkaszt, kikerüli a jogszabályokat? Megszidjuk a szomszédot, ha tudomásunkra jut, hogy ócsón jutott kéz alatt bármihez? Nem, felnézünk rá, hogy neki bezzeg sikerült az élet.

Depressziósak leszünk, és sosem beszélünk róla, hogy a cimborám, a doki elintézte, hogy leszázalékoljanak? Nem, büszkék vagyunk rá, hogy nem kell többé dolgoznunk, hanem pumpolhatjuk a többieket. A többi marha, és ezt a saját fülemmel hallottam nem egy esetben, még meg is dicséri a frissrokkantnyugdíjast, hogy ezt milyen ügyesen levajazta. Hiszen ez neki – megint csak – jár.

A színésznek, mint látjuk, a színház jár. A színház egyébként jó dolog, kell a kultúra terjesztéséhez; kell, hogy legyen belőle csak a fővárosunkban legalább 53 darab; és ha a játszott darabok a kutyát sem érdeklik, vagy a színészek csapnivalóak, a színház akkor is kell, mert… mert kell, és kész…! És ha bevételt nem tud termelni, akkor a közösből tartsa el minden jóravaló polgár, hogy elmondhassa: bár nem érdekli sem a Rómeó és Júlia huszonötmilliomodik feldolgozása, sem a Vágy villamosának homoszexuális változata, de nem lehet, hogy Pesten csak 52 színház legyen! Há’ má’meg! Meg miazmá’…?!

Az egyszerű plebs – ráadásként – már csak ilyen renitens, hogy a kereskedelmi tévék népbutító hadjáratának következtében (kenyeret és cirkuszt) valóban egyre sötétebben nyomul: a valóságshow és a brazil sorozat simán kiszorít bármit, aminek ezekkel ellentétben kulturális értéke lenne. Pár értelmesebb színész (akik például színházban és filmben játszanak, és nem valóságshow-t műsorvezetnek) már évek óta próbál tenni ez ellen valamit, egyre kevesebb sikerrel.

Néztem a neten a most közös csap alól kirugdosni tervezett két színházat. A színészek között azokat láttam, akik primitív folytatásos regényekben, hülyébbnél hülyébb celebvetélkedőkben, népbutító műsorokban adják a gerincet. Ők panaszkodtak a leginkább a (valószínűsíthető) színházbezárás miatt. Könyörgöm, mit vártak? Mire számítottak? Ha a népnek Fekete Pákó a szórakozás, akkor nem fog Csehovot bámulni a színházban. Ha az ertéleklubbon meg a tévékettőn bohóckodnak együtt Pákóval, akkor mit akarnak a színházzal? Azzal, hogy teljesítik a sötét hülyék tengerének akaratát, maguk alatt vágják a fát, mert a kultúra szó immár Pákót és a celebeket jelenti, nem a tényleges kultúrát; ezáltal ez utóbbinak a létjogosultsága folyamatosan csökken. És ha csökken, akkor csökken a bevétele is. És ha nincs bevétel, akkor ebben a fászentos, a pénzistenre, valamint a héberül és lováriul tudókra épülő világban nincs szükség a kultúrára. Szükség itt Pákóra van, mert az ő afrikai makogásának örülnek az emberszabásúak, őrá előfizetnek, őt elolvassák a blikkben, ha szellent egy nagyot vagy épp heilhitlerezik.

Nagyon-nagyon-nagyon rossz irányba tartunk, valamennyien. Sok oka van ennek, és sok okozója. Nem a zsidók, nem a cigányok, nem a műveletlen nyugat, hanem mi mind együtt, közösen. Azok is, akik csinálják ezt a folyamatot, akik előrehajtják; és azok is, akik ülnek és nézik, mi történik, és nem tesznek ellene semmit. Még én is, akik azzal nyugtatgatja magát, hogy többet nem tudok tenni; kiposztolom ezt ide meg a facebookra, és ezzel megtettem minden tőlem telhetőt. Pedig érzem, tudom, hogy ennyi nem elég. Itt fegyver kell, tömegkatasztrófa kell, apokalipszis kell, hogy a maradéknak legyen tere és ereje, gondolata valahogy máshogy megpróbálni, hiszen ez a vonal nem vált be.

Nagyon közel van az előadás vége. És úgy alítom, nem lesz happy end.

Címke , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?