AHS, AHS:Asylum

Kezdek rájönni (így negyven felé félúton), hogy a rengeteg könyv/film/egyéb élmény közül nekem azok fekszenek a legjobban, amelyek elindulnak egy bizonyos pontról, aztán bonyolódnak, bonyolódnak lekötnek, majd a lecsengésük nem hirtelen következik be, hanem bemutatják, melyik szereplő hová jutott el, mi lett belőle (és esetleg hogyan ment el). A hosszú, küzdelmes, drámai fordulatokkal teli életutak végének bemutatása az, ami kiborít, ami megragad örökre, amiből leszűrök, amin elgondolkodom; főleg, ha ilyen zenék vannak mellé tálalva.

Az AHS (American Horror Story) első évadja még nem, de a második pontosan ilyen volt.

Az első évad érdekes volt, bár semmi ijesztőt nem tartalmazott: inkább megmutatta, milyen az, amikor a halottak szellemei ott élnek az ember mindennapjaiban. Az élők drámáját mesterien keverték össze az alkotók a holtakkal kapcsolatos mítoszokkal, azzal, amit ma “tudunk” a túlvilággal kapcsolatban; az egészből valami kellemes, kissé szomorkás, néhol megható történet kerekedett ki, amely egy megcsalással indult, és egy családegyesüléssel végződött.

A második évad, amelynek az égegyadta világon semmi köze az elsőhöz, már más volt.

Dráma volt a javából, tele rejtélyekkel: bujkáló náci orvossal, félig zseni, félig őrült sorozatgyilkossal; embereken kísérletező szürkékkel és pokolbeli démonnal. Ami nagyon megfogott, az az volt, hogy minden természetfeletti jelenség csak mellékszálként volt jelen a történetben, és azt a célt szolgálta, hogy a szereplők jellemfejlődését bemutathassák. Őszintén, lényeges, hogy min kísérletezett Dr. Adler? Érdekel valakit, honnan jöttek a szürkék és mi volt a céljuk? Izgat valakit, mi volt ennek a rendkívül erős démonnak a neve? Nem. A démon által megszállt nővér, az ártatlanul meggyanúsított fiatal férj, a leszbikus újságírónő sorsa az igazán érdekes. És az, hogy mivé lesznek a sorozat végére. Hová lesznek, kinek a kezét fogják a végső pillanatban. Döbbenetes, és mégis teljesen életszerű, hogy a fiatalember, akit a sorozat elején porig aláz és büntet, és majdnem halálba hajszol a “gonosz” nővér, a végén kimenti, magához veszi, és a végsőkig kitart egykori kínzója mellett. A megbocsátás ebben a történetben kézzelfogható és megemészthető.

Jessica Lange jutalomjátéka a sorozat, mind a két évad. A készítők egyik csavarja, hogy bár a két évad két teljesen különböző, egymással összefüggéstelen történet, sok színész mindkét sztoriban részt vesz. Jessica Lange az, akire mindkét évad épül, hiszen az elsőben ő a fő – mondjuk ki – mellék-szarkavaró, a másodikban pedig már egyértelműen ő az, aki összetartja az egész történetet.

És mit kapunk a legvégére? Keserédes szomorúságot, a halál és az élet örök körforgásának szelét, ahol egyetlen jelenet hatására hirtelen megértjük és megsajnáljuk az egykori náci orvost; megszeretjük a kegyetlenkedő főnővért, mert az alkotók rávezetnek minket arra a tényre, hogy bárki hibázhat, bárki véthet irtózatosat, felfoghatatlant, de ugyanilyen őszintén meg is bánhatja és vezekelhet érte egy életen át: és a végén rájövünk, hogy mindez, az egész életünk csak egy csepp a hatalmas óceánban, egy végeláthatatlan folyamat része, amelyben mindannyian eljátsszuk a ránk kiosztott részt, és közben vagy úgy éljük meg a szerepünket, ahogy elvárják tőlünk; vagy pedig úgy, ahogy azt valóban szeretnénk.

Címke .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?