Kéktúra Day 5

2013. 09. 05. csütörtök

Hát, azt hiszem, itt a vége… A jobb lábam sajnos nemhogy nem gyógyul, de egyre rosszabb a helyzet…

A mai cél Irota volt, de Nyéstán fel kellett adnom, onnan egy helyi jóember kocsival fuvarozott át, mert már nem nagyon bírtam járni, a maradék 6 kilométert pedig képtelen lettem volna megcsinálni. Nagyon el voltam keseredve, hogy ennyi sikerül a nagy tervből, ennyi felkészülés, ennyi pénzköltés, ennyi ideg után…

A Cserehát borzalmas. Aki szerint ez szép és jó tájegység, az elmehet a sunyiba. Itt napégette művelt és elvadult, vagy teljesen kopár dombok váltakoznak romos, lelakott, kötekedő cigányokkal teli falvakkal. Gibárttól Abaújdevecserig (Encsen keresztül) betonon vezet a Kék; Abaújdevecser végénél a betont a csontkeményre száradt traktorút váltja fel, majd az ember-nem-járta bozót. Kínkeservvel vonszoltam végig magam Baktakékig, gondolván, hogy ott majd megpihenek. Amint beléptem a faluba, az első utcán két fiatal cigányasszony terelgette népes pulyaseregét. Az egyik legkisebb gyerek (talán a derekamig érő, beszélni is alig tudó) rámmeredt: “Aggyá vagy kapol…!” Szerencsére a fórumok, leírások előre felkészítettek rá, hogy történhet ilyen, bár Baktakék neve nem szerepelt a fertőzött területek között. Az órát, fényképezőt még a falu előtt eltettem; helyette ott lógott a Bushwalker az oldalamon. Az egyik cigányasszony egy pillantást vetett a késre, aztán megragadta a kölykét (“Haggyadjózsika, hallod, haggyad), és elsomfordáltak.

Egy utcával lejjebb két kancigány, olyan ötvenéves-formák pattantak fel épp a kerékpárra, valahová indultak. Az elől lévő agyoniskolázott (gondolom, mert még a megfelelő magyar szavakat sem ismerte) messziről rikoltozni kezdett: “Héló! Hallod! Te… Elveszem az a… azt a… Mindent…!” “Ájjá’ má’ meg…!” Megálltam, megfogtam a kést és félig előhúztam. Erre mormolt valamit, és hirtelen elkanyarodott a másik irányba.

Durva. Mielőtt beértem ide, a falu fölötti gyümölcsösben egy bácsi szólított meg. Örvendezett, hogy bakancsos turistát lát (ő maga használta ezt a kifejezést), és örömében elmesélte a falu történetét – ahogy mondani szoktuk – XIV. Lajostól kezdve. Elmondta, hogy régen milyen szép volt itt, hogy csak egy cigány család volt, most meg az övék minden. Elmesélte, hogy Rakacán nemrég megállt valami külföldi kocsi, a házaspár kiszállt fényképezni, a cigányok megrohanták őket, kéregettek, lökdösődtek, majd elvitték a kocsit… Elmondta, hogy inkább ő maga vágta ki tüzelőnek a gyümölcsfáit, mert hiába dolgozott vele, a cigányhad folyton ellopja a termést…

És ez még csak Baktakék. Mi lehet akkor Bódvaszilason, ahol már köztudottan támadnak verbálisan (és fizikailag is néha) a cigányok? Megint csak azt láttam, hogy ha erre nem születik megoldás a kormány oldaláról, akkor előbb-utóbb a magyar etnikai tisztogatásba kezd majd. Mert ezt nem lehet – és nem is kell – elviselnie senkinek.

Baktakéken a romos házak szeméthegyek borította udvarain tapintható a szarszag némelyik háznál. Az egyik ilyennél az udvaron, a verandán ücsörögtek hegyén-hátán a cigányok, szotyiztak, ittak és cigiztek. Érdekes, hogy cigire és piára volt pénz… Meg hogy óvodás- iskoláskorú gyerekek ott rajcsúroztak a – természetesen munkanélküli – felnőttek között, iskolaidőben.

A Cserehát meglátásom szerint nem más, mint egy szükséges rossz a Zemplén és a Bükk között. Aki teheti, csapatban menjen, és szimplán kerülje ki a lakott helyeket. Sem látnivaló, sem egyéb nem indokolja, hogy bemenjen ezekbe a viperafészkekbe.

Baktakék után a Kék átvágott egy rosszul jelölt, dzsindzsás dombocskán egy rozsdás, régi víztorony mellett, és átkelve a műúton belefutott egy… kukoricásba. Nem, nem egy útba a kukoricásban, hanem bele a sorokba. A leírás persze jelezte, hogy itt szántóföld van, de a szántót ezek szerint kukoricával vetették be, majd magára hagyták. A sorok között nem lehetett rendesen menni, mert a kukoricával vetekedő magasságú gaz állt bennük. Kerülőt se jobbra, se balra nem láttam. Nagy levegőt vettem tehát, és nekimentem a gaznak.

Jó egy órámba telt, mire átvágtam magam ezen a katyvaszon (egy helyen, meglepő módon, egy jókora tökön estem keresztül: a gaz miatt nem láttam sosem, hova lépek). Odafent a dombtetőn már volt szekérút, megkönnyebbülés volt leülni és pihenni jó harminc percet. Megittam a maradék vizemet, és tüsszögtem egy sort (hihetetlen mennyiségű pollent kaptam, zöld volt mindenem). Abaújszolnok már nem volt messze, és úgy tűnt, azt a falut csak érinti a Kék, tehát a cigányveszély se annyira jelentős.

Leballagtam Abaújszolnokra. Ott épp útépítés folyt, senki nem foglalkozott velem. Szereztem vizet, majd elindultam felfelé az újabb dombra, aminek a túloldalán Nyésta várt. A fórumokban leírt “kedves cigányember” ott állt a kerítésnél, már messziről figyelt, és amikor odaértem, vízzel kínált, érdeklődött, hozza-e a pecsétet: egyszóval varázslatos ellenpontja volt a baktakéki népségnek (szemmel láthatóan nem is oláh vagy beás, hanem muzsikus cigány volt; ők sokkal, de sokkal normálisabbak). Elbeszélgettünk egy kicsit, aztán irány az emelkedő.

Az emelkedő végén az útra jobbra fordul, majd megszűnik: itt is beszántották. Mentem, mentem a szélén, keresve, hol fogunk Nyésta felé, balra fordulni. Egy idő múlva leesett, hogy a pár perce látott vadcsapás a bozótban, ami mellett simán elhaladtam, mégsem vadcsapás, hanem az Országos Kéktúra útvonala…

Visszamentem, bementem. A szűk, gazos ösvény áthatolt a bozóton, és belement az egykori szőlőhegy visszavadult fű-, csipke-, vadalma-, szőlőmaradék tengerébe. Ösvények ezerfelé, jelzés nulla. ismét GPS alapján kellett haladni. A lábam sajgott, kegyetlenül sajgott. Viszont találtam pár tőke édes, sötétbordó szőlőt (talán valamelyik kadarka fajta), úgyhogy ettem végre ezt is… 🙂 A domb túloldalán már akadt némi faanyag, némelyiken itt-ott jelzés is felbukkant végre.

Feltűnt a nyéstai templom, aztán maga Nyésta is. Beértem. Ismét egy romos, halott falu, elzárt kutakkal. Tudtam, hogy itt nincs szállás, így leültem az árokpartra, és felhívtam a szállást Irotán, hátha értem tudnak küldeni valakit. Ha nem, akkor marad a sátor, és másnap a busz, mert már sejtettem, hogy a lábam nem fog megjavulni. A néni a kezét tördelte a telefonban, hogy nincs senki, a fia most ivott (délután volt már erősen), akinek van még kocsija, az nem elérhető… Javasolta, hogy nézzek szét Nyéstán, hátha…

Szétnéztem. Egy kedves úr a két bedobott fröccs ellenére átvitt Irotára, egyenesen a Tálentum elé. Útközben elmesélte, hogy idén én vagyok a negyedik, akit ki kell menteni a Kékről, úgyhogy azon filózik, hogy turistaházat nyit Nyéstán, hisz lenne forgalom…

A gondnok srác pont akkor ért oda, amikor mi, minden tökéletesnek tűnt. Azonnal megszabadultam a bakancstól, és át is öltöztem. Jeleztem a srácnak, hogy a mai éjszaka biztos, de lehet, hogy ráhúzok még egyet: Andreának az az ötlete támadt, hogy iktassak be egy pihenőnapot, hátha akkor rendbe jön a lábam, és tudom folytatni, még ha egy nappal lemaradva is. (Ez jó ötletnek tűnt, így hát maradtam is.)

Estére csak a zuhany és a kaja maradt, majd felmásztam még – sűrű anyázások közepette – a templomdombra, az egyetlen pontra, ahol térerő van. Innen beszéltem a családdal, barátokkal: megmondom őszintén, nagyon el voltam kenődve, mert már láttam, hogy nem stimmel ez a láb, és csak ötven százalék esélyt adtam a pihenőnap sikerének.

A fentebb leírt okokból szinte egyáltalán nem fotóztam: féltettem a gépet is, meg nem is nagyon volt mit.

DSCF8263

Jellegzetes csereháti látkép

DSCF8265

“Hajrá mindjárt célba értek, és megyünk a várba”. De nincs is vár a környéken… 🙂

DSCF8268

Baktakék után, a bozótban

Címke , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?