Esőbefúlós

Az Úr kettőezer-tizenötödik évének Mindszent havának 10-11-12-ik napjára terveztem a Kéktúra 11. szakaszának (Dorog-Szárliget) szemrevételezését, nagyzsákos-sátorozós gyaloglás módszerével. A szakasz egy részén már jártam tavasszal, de a Dorog-Pusztamarót közötti táv ismeretlen volt számomra eleddig, benne a Gerecse híres-hírhedt dombjával, a Nagy-Getével együtt.

Sikerült Vándort is behülyíteni erre az útra, annak ellenére, hogy ő a sok gyermek mellől eléggé nehezen tud ennyi időre elszakadni. Amikor szervezni kezdtem az utat, akkor még az időjárás-előrejelzés se jósolt semmi vészt: aztán természetesen pár nappal az indulás előtt már egész napos esőre, durva lehűlésre és barátságos hózáporokra változtatták a kezdeti “dehogyfogesni” hozzáállásukat. Mindegy, mondtuk, hátha az eső minket kímél, és tényleg csak a keleti országrészt boldogítja, ahol Tóni épp akkor fejezi be a Kék teljesítését a Zemplénben, amikor mi itt sétálgatunk majd a Gerecsében.

Szombaton reggel 6:51-kor felszálltam hát a buszra, és 7:08-kor Vándor is ugyanoda Móron, hogy megkezdjük varázslatos utazásunkat a régi bányászváros felé.

Dorogon a busz pont egy ősi, békebeli késdobáló mellett tett le, ahol a pultos bácsi nagyon megörült a szombat reggeli “barlangászoknak” (a nagy zsákok miatt azt hitte, mászni megyünk). Ittunk egy kávét, szerelvényt igazgattunk, megtekintettük az ammóniától bűzlő, igazi EU-unkompatibilis csempézett vizelőfalat, majd nekivágtunk az útnak, hogy felmásszunk a Gerecsébe.

DSCF1106

Felfelé az Árpád utcában

DSCF1109

Alig hagytuk el a várost, elkezdődtek a végtelen őzlábmezők. Errefelé senki sem szed gombát…?

DSCF1111

A Gete-hegynél

A rengeteg gomba szerencsére lekötötte annyira a figyelmünket, hogy a váltakozó meredekségű emelkedők nem okoztak problémát. Az út jelzettsége kitűnő volt, a GPS-t csak azért kapcsoltam be, hogy a végén megnézhessük, mennyit mentünk és milyen intenzitással. Döbbenetes eredmény jött ki: a Nagy-Gete megmászását átlag 2,5 km/h sebességgel csináltuk meg, pedig egy ötperces pihenőt is be kellett iktatni, mert Vándornak muszáj volt energiát pótolni magok és csoki formájában.

A Getén két ifjú hölgy jött szembe, valamint a csúcson és a túloldali leereszkedésnél is találkoztunk turistákkal. És persze őzlábak, őzlábak mindenütt! Nagy csoportokban, kiterülve és még friss-kupolásan, magányosan és nagy folyásokban. Hihetetlenül beindult a faj. Két jókora példányt el is tettem, hogy majd feldobjuk vele a vacsoránkat.

DSCF1113

Vándor vándorol felfelé

DSCF1114

A Nagy-Gete csúcsán

DSCF1117

Csúcskereszt

DSCF1120

Egy kis ebédelés a kereszt melletti padokon

DSCF1122

Túloldal, lefelé. A képen nem látszik, de az út kb. 45 fokban lejt. Sokáig. Esküszöm nehezebb volt lemenni a Getéről, mint felmászni rá…

DSCF1123

Kilátás, körpanoráma: nulla… :/ Olyan pára volt, hogy a szomszéd hegy is alig látszott

DSCF1125

Beértünk Tokodra. A háttérben a hegy, ahonnan jöttünk

A Gete felfelé, frissen nem is volt olyan nagy megerőltetés: lefelé viszont azt hittem, elszakadnak a combizmaim. Egy lendülettel futottunk be Tokodra, ahol egy kávé és egy kóla csúszott le kalóriapótlásként a helyi Nemzeti Dohánybolt jóvoltából. Itt egyébként kút és közért is van, mindkettő működő, úgyhogy magamban anyázni kezdtem a bepakolt élelmiszermennyiség súlyára gondolva… (Szokás szerint túlméreteztem a kaját, a nagyja hazajött a végén…)

Kis pihenő után nekieredtünk a Dohánybolt mellett a következő etapnak, természetesen felfelé.

DSCF1127

Néhány tíz méter felfelé menet után még jobban szembetűnik a Gete

DSCF1129

Tokodi látkép

DSCF1132

Hegyeskő sziklavetődése

Kezdtünk ráébredni, hogy a Gerecse jó eséllyel a legsíktalanabb hely, aminek a földjét mostanában volt szerencsénk tapodni: itt szintben menő utat nem igazán találtunk; vagy felfelé megy az ember, vagy lefelé. A Hegyeskő megmászását némi benőtt, tüskés bozót is nehezítette, ami a nagy zsákokkal erőteljes rángatást jelentett pár helyen. A Gete leküzdése is éreztetni kezdte a hatását, most már lassabban haladtunk és gyakrabban álltunk meg levegőzni, mint eddig. A hegy látványa viszont kárpótolt mindenért.

Aztán az idő egyre szürkébb lett, egyre párásabb, lehetett érezni, hogy változás fog beállni. A tokodi pincék előtt a hegyen egy helyi úrral futottunk össze, aki csiperkét gyűjtött a sziklagyepes részen. Elbeszélgettünk az útról és a gombákról, meg hogy mi vár még ránk Péliföldszentkeresztig. Kezdtünk fáradni, és nagyon megörültünk, amikor megtudtuk, hogy már csak egy komolyabb felmászás lesz, a pincék utáni dombocska (ahová 120 méterről 280-ra megyünk majd fel, és mindezt 1,39km-en).

DSCF1141

A tokodi pincék közt vezető Kék az esőházból

DSCF1143

Felértünk. Csillagász emlékmű

DSCF1144

Mogyorósbánya, tükörnéző

A TIT emlékműhöz való felkapaszkodás során ismét egy ifjú hölgyet értünk be, aki a kutyájával együtt szintén Mogyorósbánya felé haladt. Később, amikor már ereszkedésbe váltott az út, három idősebb hölgy jött a falu felől vidáman csevegve, felfelé; ekkor már tudtuk, hogy valami erdei nőnap lehet kialakulóban. 🙂

Mogyorósbányán ismét kis pihenőt tartottunk a fedett buszmegállóban, és edzettségi szintünknek megfelelően elhatároztuk, hogy az Öreg-kő ma kimarad, a két kilométerrel rövidebb Kék +-en megyünk, hogy még világosban odaérjünk a tervezett sátorhelyre. Vándor kezdett is már a teljesítőképessége szélére sodródni, amin nem annyira segített, amikor megmutattam, hogy most megint fain emelkedő jön, ami kivezet a faluból arra a dombra, ahol a Kék és a Kék + elválnak egymástól. Szerencsére csak odáig emelkedett, onnan Péliföldszentkeresztig lejt az út, egy-két kisebb, könnyen leküzdhető emelkedőt kivéve 🙂

Félhomályban értük el a nagyon szépen rendben tartott templomot és a szaléziak épületeit. Kinéztük a (még mindig nyitva tartó) büfét a reggeli kávézáshoz, majd átvánszorogtunk a forráshoz, hogy tábort verjünk.

Vándor itt fagyűjtésbe kezdett, de a hirtelen beállt sötét keresztülhúzta a számításait: a Szentkút környéke a gyönyörűen nyírt gyepével, abszolute tisztaságával annyira hullottfa-mentes volt, hogy ki kellett volna mászni az erdőbe faanyagért. Úgyhogy letett a tüzelésről, benzinfőzőn próbálta lemodellezni az eredetileg betervezett saslikot, több-kevesebb sikerrel.

Közben a vaksötétben erőteljes meleg léghullámok érkeztek este nyolc körül, már éreztük, hogy sajnos ide is eljön az a beígért eső, nem csak Tóniéknak fog hullani az áldás. 🙂 Felvertem a sátrat, fölé a ponyvát; Vándor is megcsinálta a bivakhelyét, és kilenckor már el is feküdtünk. Kicsit olvastam még, de nem sokat: a Gete, a Hegyeskő megtette a hatását, aludtam reggelig, mint a bunda.

Éjfél felé érkezett meg az eső, több-kevesebb intenzitással verte a ponyvát, hogy aztán ne is álljon el hétfő reggelig… :/ Ébredés után Vándor felponyvázott egy pad fölé, hogy viszonylag kulturáltan reggelizhessünk. A reggeli után átbattyogtunk a büfébe, de nem volt velünk az Úr áldása, mert pont elromlott a kávégép. A büfé előtti fedett pavilonban főztünk magunknak nescafét, szomorú pótlékaként az igazi koffeinnek. Aztán elhatároztuk magunkat, és nekieredtünk, szinte azonnal rossz irányba fordulva a templom után… Szerencsére úgy ötven méter után nekem leesett, hogy valami nem stimmel, úgyhogy sikerült betájolni a jó utat, és nekivágni a (természetesen emelkedő) betonnak.

DSCF1148

Fahíd Péliföldszentkereszten

DSCF1151

Ponyvás reggeli

DSCF1153

Zarándokhely. Esett az eső, elbújtak a zarándokok

DSCF1157

Mária-kút. Nagyon kihasználtuk: főzés, mosogatás, mosakodás… 🙂

DSCF1162

Vándor szerelvényt igazít. Ez az utolsó kép: innentől kezdve végig szakadt az eső, nem vettem elő a gépet.

Abban bíztam, hogy amint betérünk nyílt terepről az erdőbe, ott majd nem lesz olyan vészes az eső, hiszen a fák ezt az intezitást simán kiküszöbölik: de nem. Amint beértünk a sűrűbe, az eső is rákapcsolt, és szakadni kezdett. Nagyjából akkor enyhült csak a dolog, amikor elértük a pusztamaróti esőházat, és beültünk ebédelni. A felázott, sáros talajon nehezebb volt haladni, mert csúszott, mint a rossznyavaja: a túrabotoknak most igen nagy hasznát vettük, jó pár komoly perecelést megúsztunk általuk. Sajnos ez, és a folyamatosan szakadó eső eléggé legyalázták a túramorált: én már reggel is azon filóztam, milyen kiugrási pontokat ismerek, és Vándor is rádöbbent az első öt kilométer után, hogy ez kezd sok lenni ebben az időben, ekkora zsákokkal, ilyen szintkülönbségek mellett. Tavasszal, amikor itt jártam, nem volt ennyire gáz, mert jó idő volt, és rengeteg látnivaló: most szomorú volt az idő, sehol semmi kilátás, és nagyjából csak az utat bámulta az ember, hogy ne essen pofára vagy ne lépjen térdig érő saras vízbe… Eléggé kezdett elmenni a kedvünk ettől az egésztől.

Pusztamaróton ebéd közben módosítottuk hát a tervet: letérünk a Kékről a Pirosra, és a közeli Királykút felé vesszük az irányt. Ott van forrás, nagy fedett esőház, ahova be tudunk ülni enni és eldönteni, hogyan tovább. Nekilódultunk hát, és három órakor be is futottunk a királykúti mezőre a házba: Vándornak itt az a meglátása támadt, hogy ha van elérhető busz haza, akkor hagyjuk ezt az utolsó napot a fenébe, érjük el a buszt, és viszlát, Gerecse. Igaza volt, nem lett volna kellemes dolog itt ülni estig a feltámadó szélben, a szakadó esőben és a folyamatosan, érezhetően hűlő ájerban… Szerencsére itt van elegendő térerő, perceken belül találtam buszt, 15:48-as indulással, átszállás nélkül hazáig. Vándor betolt egy csokit, aztán nekilódultunk az immár hazafelé vezető utolsó etapnak.

Tavaszról emlékeztem rá, hogy Héregen viszonylag közel van a buszmegálló: lecsúszkáltunk oda a szépen lassan patakmederré vizesedő lejtős turistaúton, bekopogtunk botjainkkal a falu közepére, ahol is rájöttünk, hogy ez nem az a buszmegálló, ami nekünk kell… Az idő fogyott, a GPS megmutatta, hogy Héregen bizony még két ilyen megálló van, és természetesen nekünk az kell, ami a falu túlsó végén nőtt ki a betonból. Kisebbfajta férfias hajrával 15:45-re értünk oda, pár perccel előzve meg a buszt, aminél először csomagelhelyezési problémába ütköztünk (az első rekesz tele volt a kolesz felé tartó ifjak helyre kis bőröndöcskéivel; a másodikat viszont addig nem lehetett kinyitni, amíg a leszálló ajtó nyitva áll). Szerencsére megoldottuk a dolgot, és víztől csöpögve, sáros bakancsainkkal a busz hátsó ajtajához közeli helyre ültünk le, hogy ne legyen majd gond a leszállással. Ez a terv ott csúszott el, hogy a sok-sok fiatal egyetemista okozta megterhelésre a busz belázadt, és Pusztavámon elromlott a hátsó ajtó, amit egyrészt a pilóta be is zárt (“a’ zeső ajtón kell…!”, mondta), másrészt innentől Veszprémig végigsípolta az utat a műszerfal, jelezvén a meghibásodást. Szerencsére Vándor csak Mórig ment, én meg csak Csernyéig, így az idegesítő sípolástól viszonylag hamar megszabadultunk.

Itthon aztán a szokásos vacsora, teregetés, csetrespakolás. Nem volt ez rossz élmény ez a túra, de örültem volna, ha nem ilyen az idő és terv szerint tudunk végigmenni a távon. A 67km-ből így csak a felét sikerült bejárni… Mindenesetre megbeszéltük, hogy tavasszal, szép időben visszatérünk a Getére, és újra nekifutunk, mert szeretnék azért pár jó fényképet a Gerecséből is, és a Gete körpanorámájáról nagyon szépeket olvastam, muszáj lesz személyesen is megtapasztalni.

day1_dorog_pelifoldszentkereszt

Első nap: 17,88 km, 885m fel, 837m le

day2_pelifoldszentkereszt_hereg

Befejező nap: 16,51km, 588m emelkedés, 578m süllyedés

Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.